Minden, ami kultúra

Mindenki, aki szereti a megfoghatatlan, misztikus filmeket tudja, hogy nagy elvárásokkal egy akármilyen horrorra vagy thrillerre beülni manapság nagy nagy felelőtlenség. Még akkor is, ha egy jó film remake-jéről van szó,  amit tengerentúli alkotói sem átallnak ekként hirdetni. Higgyétek el, az eredeti mindig jobb.

Igazi ínyencek például igazán nagyot csalódtak 2002-ben a Kör című adaptáció végignézését követően, amit kevésbé tájékozott polgártársaik kólát szürcsölgetve végigizgultak a multiplexek piros puha foteljaiba süppedve, távozván ájuldozva a téma újszerűségén és egyediségén.

Nos, nem árulok el nagy újdonságot senkinek, de a Kör bizony japán gyökerekkel rendelkezik (eredeti cím: Ringu). Így nem nehéz kikövetkeztetni, hogy igazi, csontig hatoló folyamatos borzongásra vágyóknak elsősorban a japán alkotások közt kell csemegézni a tékákban.

Úgy látszik, Hollywood úgy döntött, hogy egy jónak tűnő témát több módon is feldolgoz. Korábban írtam róla, hogy ma reneszánszukat élik a bosszúállós filmek, ami mellé csodák csodájára felsorakozott még a politikai thriller műfaja is, nomeg az evergreen zombilfilmek! Vagy zombis-filmek. Zombiknak.

Idén eljött a Kaptár harmadik része is Milla Jovovich főszereplésével, és itt van egy ennél is fantáziátlanabb film, az Invázió, Nicole Kidman-nel.

Ez egy olyan film lett, amiről ha az ember előre tájékozódik, nem fog csalódni benne, pláne, ha az ismertető kulcsszavaiból (űrsikló, idegen, DNS és egyéb nyalánkságok) és mozilátogatói tapasztalatának köszönhetően felfogja, hogy akkorát sem durran – nem is durranhat, mint egy rágóból fújt lufi. De nem ám!

Személy szerint odáig vagyok azokért a filmekért, amikre ha beülök, akár kinn is hagyhatom az agyam a ruhatárban, mert a produkciót nem kell megérteni. Nézni kell! Félreértés ne essék, ez nekem mérhetetlen boldogságot jelent! Pláne akkor, ha nem alszom el, mert az alkotás tele van jobbnál jobb akciójelenetekkel, férfiakkal és nőkkel, és az összes agytevékenységem rákorlátozódhat a popcorn zabálásra és kóla szürcsölésre!

Kövezzenek meg a sorozat nagy rajongói, vessenek ki maguk közül, de szerintem a Bourne trilógia (Bourne rejtély, Bourne csapda és Bourne ultimátum) is ilyen lett. És mennyire nagyon szeretem!

A bosszúállós, önbíráskodós filmek reneszánszukat élik. Eleget pihent - és fejlődött  -  a téma Hollywoodban, és eléggé megérett az újszerű tálaláshoz is. Gondoljunk a már klasszikusnak számító, 4 folytatást megért Bosszúvágy című filmre (főszereplője Charles Bronson), ahol a főhős családja elvesztéséért áll bosszút - 5 részben, 20 évig - a fél világon. A film első részét 1974-ben forgatták, és csak 2 évtized után tettek pontot a leszámolások végére.

Ez a 20 év és 5 rész valószínűleg elég filmalkotó fantáziáját megmozgatta, hisz itt bőven kaptunk mindenből, ami része lehet a bosszúvágynak, ráadásul vérben gazdagon megforgatva: a tipródó, még emberként érző és ezer sebből vérző leszámolótól eljutottunk a kegyetlen, szenvtelen gyilkoló gépig, miközben válogatott módszereit láthattuk annak, hogyan végezhetünk egy másik emberrel. A maszkmesterek technikája, a dramaturgia és a forgatókönyvírók fantáziája a Bosszúvágy sorozat alatt bőven fejlődött annyit, hogy a téma majdnem összes elemét vászonra vihetőre fejleszették, így bátran nevezhetjük a sorozatot a leszámolós filmek etalonjának.

A témát boncolgató alkotások új korszaka Tarantino Kill Bill című két részes filmjével kezdődött. A főhősünk egy nő, ráadásul született gyilkos. És mégis megértjük és szeretjük, holott jól tudjuk, milyen ember volt: pénzért ölt, de bárkit, és élvezte. És a téma folytatódik, nem áll meg. Jött Jodie Foster, mint Erica Bain. Majdnem meghalt. Majd meghasonlott, lett egy bátrabb énje, aki pisztolyt rántott és ölt, ahol tudott.

Lope de Vega – Shakespeare kortársa – egyik leghíresebb, legtöbbször játszott írása a Kertész Kutyája című komédia. Volt szerencsém végignézni, Ács János rendezésében, Eszenyi Enikő „címszereplésével”, a Vígszínházban.

A vígjáték története roppant egyszerű, a bonyodalom és a megoldás szekciók ugyan nem tűntek olyannyira aprólékosan furfangosnak, mint azt a bevezetőben említett kortárs angol műveiben megszokhattuk, mégis egy kellemes, szórakoztató darabot láttam.
Diana, Belflor grófnője (Eszenyi Enikő) áll az események, a cselekmény, így természetesen a bonyodalom középpontjában. Tudniillik ő grófnő, reménytelenül szerelmes grófnő, méghozzá a XVI. századból, így nem engedheti meg magának, hogy holmi titkárba (Szőcs Artúr) legyen szerelmes, aki nem mellesleg Diana egyik társalkodónőjét igyekszik meghódítani.

Említettem anno a "hagyományos értelemben vett kultúra" megfogalmazást. Amit azt hiszem, sem a "kultúra" megnevezés maga, sem a "hagyományos" jelző nem definiált pontosan. Ebből persze ne gondolja senki, hogy most definíciót készülök gyártani. Ó nem, dehogyis! Sőt! Valami nagy dolgot tervezek! Bebizonyítanám, hogy a kultúra nem definiálható, a fogalom nem zárható keretek közé, a "kultúra" és "kulturálódni", vagy a " kultúr-élmény" és egyáltalán: a "kultúra" szóból levezethető valamennyi fogalom és a mögöttük leledző, kvázi kézzel fogható "jelentéseik" mennyire nagyon individuálisak!

Én itt most nem szándékozom foglalkozni olyan tudományos értelmezésekkel, mint például a kulturális antropológia következő megfogalmazása: a kultúra egy adott társadalom mindazon ismereteinek összessége, amelyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását biztosítják.

Engem a kultúra egy másik jelentése érdekel.

Mielőtt elkezdeném, hogy "melyik?", elmesélem, hogy "miért?".

Nehéz lenne a "Stand Up Comedy" műfaji elnevezést magyarra fordítani (ez az a pont, ahol az angol kifejezőbb a magyarnál), de nem is kell, hisz aki a műfaj kedvelője, egészen pontosan tudja, hogy miről van szó. Akinek kétségei vannak, az nézzen meg egy Fábry Show-t, koncentráljon rá a kb. 20 perces Humorbonbonra, és azonnal tudni fogja: egy ember humoros történeteket mesél a közönségnek, próbára téve ezzel a publikum tagjainak hasizmait. Már amennyiben ez sikerül.

Természetesen nem csak Fábry az egyetlen hazai komédiás, vannak még egy páran. Ez szerintem sokaknak jó hír. Örvendetes továbbá az is, hogy vannak olyan helyek, ahol ezek az előadók fellelhetők, megnézhetők, kinevethetők. Bevallom, azon kívül, hogy tudom, miről van szó, sosem tapasztaltam még személyesen, hogy milyen is egy ilyen előadás, úgyhogy elhatároztam, megnézek egyet.

Peking, Sanghai, Hongkong és Shenzhen. Ők azok a városok, helyszínek, ahová magyarország exportál. Kultúrát.

2007 Szeptember 2-án kezdődik Pekingben a "Szabadság, szerelem!" - A magyar kultúra Kínában a Magyar Évad keretében című rendezvénysorozat, ahol a magyar kulturális élet színe-java képviseli Magyarországot.

Ha valami szép, az szép. Ha ízléses, akkor ízléses. Ha mese, akkor mese. Mint a legegyszerűbb függvény. Egyszerű hozzárendelés és kész, nincs tovább.

Volt egyszer egy Disney rajzfilm, ami a harcos-baszós, bélkitépős "mesefilmeken" felnőtt generációnak talán túlságosan vattacukor. Másoknak egyszerűen egy kedves mese. Megint másoknak olyan valami, amiből meríthetnek. Ami segít megtanulni látni. A lényeget, a kéreg alattit. 

A Disney cég "Szépség és a Szörnyeteg" című rajzfilmje a vászonról gyorsan beköltözött a színházakba, nagy sikerrel játszották és játszák világszerte. De talán csak itt, nálunk látható olyan módon megrendezve, amitől több lett, mint egy egyszerű színházi előadás.

Böhm György rendezésében 2005 márciusában mutatták be a darabot, amelyet azóta is - és még remélhetőleg évtizedekig - töretlen sikernek örvend.

Léteznek ugyebár a közönségfilmek. Léteznek a művészfilmek, és vannak azok a filmek, amelyek valószínűleg az alkotók tehetségtelenségben és fantáziahiányban való vergődésének szüleményei: az öncélúan mindentmegmutatok filmek, amit aztán elkezdenek játszani a művészmozik. Skandallum!

Ilyen filmek magyar ékessége a Toepler Zoltán rendezte Álszent, ahol hangzatos, ugyanakkor elképesztően semmitmondó 5 perces monológ alatt premier plánban, nagytotálban, szélesvásznon végigszórakozhatjuk egy szerencsétlen kismacska haláltusáját a víz alá szorítva.

Ugyanilyen film lett a 44 éves John Cameron Mitchell által rendezett Shortbus című film is.

A szereplői: Több éves kapcsolatukban már csak köhögő és könnyező meleg pár egyik viszonylag értelmes, és a másik, depresszív tagja. Az orgazmusig eljutni képtelen párterapeuta, annak - mint az később kiderül - mazochista párja, egy tiszta emberi kapcsolatért és érzelmekért ordítani képtelen művészi hajlamokkal felvértezett domina kurva, pár travi, egy öreg homokos és a kukkoló. Nomeg egy pár mellékszereplő, akik megállás nélkül dugnak, dugnak és dugnak.

Schiller egyszer írt egy drámát. Zseniális drámát, két nőről. Két erős nőről. Uralkodókról! Stuart Mária a skótok királynője az egyik, Erzsébet angol királynő a másik. Nem is a nőkről írt, mindinkább a köztük lévő, Stuart Mária kivégzésével végződő szembenállásukról. Zseniálisan.

A mű címe mellesleg: Stuart Mária

Kihagyhatatlan egy ilyen darabot színpadra vinni. Megtették hát, a Pesti színházban. Alföldi rendezte. És ennek ellenére nem lett nézhetetlen. Megkockáztatom: jó lett!

A dráma majdnem történelmi hitelességgel mutatja be a két uralkodó közti nexust, de él az írói szabadság adta lehetőségekkel is, például a mű drámai csúcspontját jelentő képben, ahol a két asszony találkozik. Ez a találkozás a valóságban, Mária 19 éves fogsága alatt nem történt meg. A hangsúly tehát főleg az asszonyi ellentétekre, annak drámai megjelenítésére, de nem a történelmi háttérre helyeződik.

Arról már esett szó, hogy Alföldi milyen kegyetlenül rendezte meg a Csárdáskirálynőt, alázta meg színészeit Szegeden. Arról már kevesebb, hogy a nagyobb budapesti színházakban milyen egyéb, általam is látott, véleményem szerint rossz kézzel megfogott darabjai futnak több kevesebb sikerrel.

Jöjjön hát a következő:

2) Cseresznyéskert - Vígszínház

Okolhatnánk Csehovot. Hogy unalmas. És szürke. És sivár. Egyet is értek mindenkivel, aki ezt mondja. De ha nem lenne benne fantázia, ha nem lehetne megrendezni szépen egy Csehovot, nem játszanák nagy sikerrel - mindenhol máshol. Kérem szépen, rendezni kellene megtanulni. Csehovot pláne. Aki rendezni nem tud, rendezzen Misimókust vagy a számláját a színház büféjében, de ne színdarabot!

Ki ez az Alföldi Robi? Miért lett ő színházi rendező? Miért szeretik őt annyian? Ilyen kérdések merülnek fel bennem feszengvén a színházi székekben, miközben egy-egy rendezését nézem. Na, kedves bublikum, ő egy über-avantgard rendező, aki úgy tudja, már rég megelőzte a korát.

Hogy színészként tehetséges, nem vitatom. De ne rendezzen! Hogy miért? Alább kifejtem.

1) Csárdáskirálynő - Szegedi Szabadtéri Játékok

2005 nyarán meghívtak a Csárdáskirálynőre, elmentem, megnéztem. Sírtam aztán. Mit sírtam. Zokogtam, üvöltöttem, hiperventilláltam. Még most is könny szökik a szemebe, ha visszagondolok arra a borzalomra.

A Csárdáskirálynő - lássuk be mindannyian - az operettek operettje. Nem tűrök ellentmondást, ez így van. Szeged meg az a hely, ahol nagyot kell alkotni: nagy nevek, nagy díszletek, látvány, szórakoztatás. De ez nem egyenlő azzal, hogy lealázzuk a Dóm teret, a színészeket, az előadást, és legfőképp: NEM NÉZZÜK HÜLYÉNEK A KÖZÖNSÉGÜNKET!!!!

Régebben nagy vágyam volt, hogy különösebb díszletek és jelmezek nélkül nézzek meg egy előadást. Ne legyen ott más, csak a színész, és annak játéka, ami megtölti a színpadot! Azt hittem, merészet álmodtam. Pedig nem! Egy Shakespeare darab volt a díszlettelen. Nem vígjáték, királydráma. És mindez adaptálva, de mégis eredeti fordítással. Pazar. Nevén nevezve: III: Richárd, a Nemzeti Színházban. Mielőtt láttam, ezt a művet nem olvastam, de a színpadon látva megértettem, felfogtam.

A sztori mogyoróhéjban: III. Richárd trónra kerülésének véráztatta útja, uralkodása és halála. Egye penész, nem titok: az egész élete tocsogott a vérben. Mások vérében.

Közeledvén Szegedre, hogy megnézzem a Marica grófnő című operettet, egyre inkább éreztem, hogyan tekeredik a nyakam köré a Szabdtéri Játékok fojtogató emléke. Két éve nagy reményekkel mentem kezet csókolni a Csárdáskirálynőnek, de sírva futottam hazáig, idén pedig rettegve mentem, de a végére kezet akartam csókolni a készítőknek.

Kálmán Imre operettjének története bizonyára sokunknak ismerős. Adva van a címszereplő nomeg a Tasziló gróf (Nyári Zoltán), akik egymásba szeretnek. Taszilónak van egy huga, Liza (Peller Anna), aki meg Zsupán báróba (Nagy Ervin), de az meg Maricába (Lukács Gyöngyi). Így kerek ez, meg is jött a bonyodalom. Ez szereti azt, az meg amazt, senki sem azt, akit kellene. Ez egy felvonásba bele is fért. A másodikban kiderül, hogy ki kibe, mennyire és miért, majd a harmadik óra végére - ez egyben egyébként a második felvonás és ad absurdum a darab vége is - a szív diadalt arat az ész felett, mindenki beleszeret abba, akibe bele kell, hogy szeressen. Egyszóval hepiend!

Prózában, három órán keresztül ez a történet vérlázítóan unalmas lenne, vetném le magam a tribünről. Csakhogy írtak ám hozzá jó zenéket! Kitaláltak hozzá remek táncokat, átírták a szöveget és jól megrakták hasfalszaggató poénokkal, megkerestek remek művészeket, majd az egészet egybe gyúrta egy profi csapat: Eszenyi Enikő és Böhm György!